Batik Bence ügyes fiú. Szélsebesen csúszik be, az ellenfele testi épségét is védve, nem mellékesen bivalyerős, mint Sylvester Stallone fénykorában, és ha mindez még nem volna elég, a labdával is jól bánik. Írhatnám azt, lám, újabb tehetséget termelt ki személyében a Ferencváros – a név és a klub természetesen variálható – csakhogy mindez nem volna igaz.

„Ehhez mit szólsz?” – néz rám kérdőn a kispesti érzelmű haversrác, miközben a kezében lévő újságra pillantok, amelyben az áll, hogy a Sanyi a Videotonhoz igazolt. Én az egyik bulvárlap címlapját dugom az orra alá, miszerint a „valóságos” cicababa Dubajba utazott – naná, hogy romantikázni…

Lesznek, akik azt mondják majd, „hát ez a Bogdán gyerek meg mit csinált?”, míg mások csak egykedvűen legyintenek, „biztos kicsit késett a család, így kijött üdvözölni a rokonokat”, de te ne foglalkozz velük. Szó se róla, kilencven méterről nem szép dolog gólt kapni, ám az efféle kudarctól csak erősebb leszel. Mert kár volna szépíteni, egyfajta vereségnek élted meg ezt az Evertontól – ráadásul éppen a kapuskollégádtól, Tim Howardtól… – kapott találatot, ám a Bolton mégis nyert a bolton, hiszen győzött a csapatod, méghozzá idegenben, kettő–egyre.

„…lehet, hogy most kezdődik el” – folytatódik az ismert Republic-sláger, és valóban, 2012 első napját írjuk, így ezúton is békés, boldog, eredményekben gazdag új évet kívánok minden Kedves Olvasónak.

A futballista üzen: jó híre van. És már írja is. Valóban, amit bepötyög a klaviatúrán, az alapján van ok az örömre. Rögvest két okból is. Mondhatni, „megkapta” a karácsonyi ajándékait, csakhogy megdolgozott mindkettőért – kőkeményen.

„Tisztelt Főügyész úr! Én most vallomást fogok tenni. Ne nézzen így rám és ne értetlenkedjen, kérem! Állampolgári kötelességemnek tartom, hogy valljak. Magamra és másokra is. Higgye el, könnyebb lesz így, mi több, talán megúszom kevesebbel. Volt egy meccs, valamikor két évvel ezelőtt. Én, a Gyuszi meg a Ricsike voltunk benne. A Norbi akkor már nálunk játszott, de ilyesmiről nem esett szó közöttünk.

Sajtóhír: megvált a Vecsési FC két labdarúgójától, Ponczok Tamástól és Varga Pétertől.
Idézet egy korábbi, Duró József edző által adott interjúból: „Vannak tehetséges játékosaink, de a csapatom nagyon fiatal, huszonegy-huszonkét év lehet talán az átlagéletkor. Ponczok Tamás már az NB II-es szintet most kőkeményen megüti…”
Ezek után egy dolog biztos, egyvalami pedig lehetséges.

Josep Guardiolát a Nou Camp, míg Sir Alex Fergusont az Old Trafford szent gyepéről viszik el a rendőrök, méghozzá bilincsben úgy, mintha csak a közeli bankot rabolták volna ki, nagyjából olyan hatásfokkal, ahogyan Pierre Richard a Négybalkezes című francia vígjátékban. Hihetetlennek tetszik, ugye? Aczél Zoltánnal pedig pontosan ez történt Székesfehérváron.

Nagyjából száznyolcvan perc kellett ahhoz, hogy kiderüljön, ez a szint még erős a csapatnak. Két kiesési rangadó, nulla pont, és ami még ennél is elképesztőbb, ugyanennyi szerzett és hat kapott gól. Zlatan Ibrahimovic nyilatkozta nemrégiben: a gettóból kiveheted a gyereket, de a gyerekből a gettót sosem…

Az ellenfél kispadján ülők alaposan meghökkentek, talán nem hallhatták, láthatták az előzményeket, mert azok a pálya belterjében születtek, ahol is heves szópárbaj alakult ki a – talán már fejben elfáradt – játékos- és csapattársai között. Aztán egyszer csak ott állt az ifjú legény a felezővonal környékén, majd így szólt a korábbi sokszoros válogatott játékosnak, jelenlegi edzőjének: „Tanítsál meg bennünket futballozni!”

A két egykori válogatott csatár hirtelen azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A kispadtól nem volt eltiltva egyikük sem, ám a hétvégén mégsem ülhettek le a mostanság különösen nem kényelmes ülőalkalmatosságra. Illetve helyet foglaltak, csakhogy a játékvezető elküldte onnan őket.

Előjöttek az emlékek. A hétköznapokon gladiátorként küzdesz, és hidd el, nincs abban semmi szégyellnivaló, ha életerős férfiként abban a szent pillanatban, amikor az eget nézted hosszasan, könnyes volt a szemed. Ott volt veled, mert ő is látta ezt a gólt onnan fentről, valamelyik felhő szélén csücsülve.

Ha nem is szó szerint, de nagyjából úgy fogalmaztál idestova egy éve, hogy nem a futballt látod a futballban. Írhatnám azt, hogy meghökkentő volt mindezzel szembesülni. Írhatnám, csakhogy nem volna igaz.

Utánpótlás korú futballistának lenni jó dolog. Mert elvben nem számít az eredmény – habár akad nem is egy olyan hely, széles e hazában, ahol ki lett adva az ukáz, márpedig a bajnokságot meg kell nyerni. Ott, ahol elvben a képzés, a tanulás a legfontosabb, ahol lehet flikk-flakkozni a kapussal szemben, ahol az a cél, hogy jó futballistát neveljenek a gyerkőcből. Ami amúgy nem igaz – mondom én, hiszen utánpótláskorban elsősorban nem sportolót, hanem embert nevel az edző, aki megpróbálja a helyes útra terelni a tanítványt.

Hé, fiú! Ülj le egy kicsit, lazíts! Ha az akaratod továbbra is erősebb a vasnál, és nem temeted el az álmaid, sikerülni fog! Eddig sem adtad fel a harcot, küzdöttél, gürcöltél, még ha nem is látványosan, de aki akarta, hidd el, észrevette.