Mondtak már rá mindent. Hogy pénzéhes, hogy önző, és a sor hosszasan folytatható. Nem könnyű okosnak lenni ebben az ügyben, még inkább nem könnyű az embernek beleélni magát Nagy László helyzetébe. A magyar férfi kézilabda-válogatott és a spanyol Barcelona kitűnősége – talán a világklasszis jelző sem túlzó az ő esetében – az elmúlt hetekben döntési kényszerben volt. Haza vagy család? Ez volt az a gondolatsor, amely mindvégig ott motoszkált a fejében, ami nem hagyta nyugodni. Ha minket választ, segíthet megannyi világversenyen a nemzeti csapatnak, amennyiben honosíthatják a spanyolok, nem csupán az ő, de a gyerekei élete is biztosítva van. Nagy szó ez manapság, amikor a parlamenti képviselőtől a szabómesterig mindenki a recesszióról, a költségmegvonásról, a spórolásról beszél.
Egy tehetséges, sokra hivatott fiatalember Karácsony közeledtével hasonló gonddal küzd. Rendre lehetőséget kap a harmadik vonalban, ám a napokban az ezen a szinten álomcsapatnak tartott egyesület megkereste, mondván, a januári felkészülést már náluk kezdje meg. Csoda-e, ha a vizsgára készülő labdarúgó a hívás napján szemernyit sem aludt? Érthető mindez, hiszen nem tud mindenkinek megfelelő döntést hozni. Szíve szerint maradna, mert megszerette a közeget, a társakat, a miliőt, ám az esze mást diktál. Olykor bajnoki címről, továbblépésről álmodik, hogy aztán visszazuhanjon a rideg valóságba: dönteni kell. Nem azonnal, de hamarosan választ várnak tőle. Akkor, amikor egyre inkább számít az anyagi értelemben vett megbecsültség, nem beszélve a sokkalta nagyobb kihívásról, aligha ildomos pálcát törni afelett, aki észérvekkel határoz saját sorsáról.