Értem én, hogy az edző kiborul. Megesik olykor-olykor, legyen szó úgynevezett hatpontos bajnokiról, kiesési rangadóról vagy izzasztó kupameccsről. A feszültség a futballal jár, ezt el kell fogadni. Közszereplőként, de legfőképp emberként azonban oda kell figyelni minden egyes szóra, elejtett félmondatra.
Az ország egyik legjobbnak tartott trénere szerda délután elragadtatta magát. Csapata hiába támadta végig szinte az egész meccset, az ellenfél jobb volt, legalábbis helyzetkihasználásban, lelkesedésben, odaadásban mindenképp. A fiatal edző, aki nagyon is felelősségteljes posztot tölt be a honi labdarúgásban, az összecsapás után, afféle balladai félhomályban egyszer csak leparasztozta a vetélytársat. Nem volt ott egy véletlenül bekapcsolt magnetofon, egy éppen forgó kézi kamera, és még a szép számú publikum sem hallotta. Hogy miként fordulhat elő mindez, nagyjából elképzelhető, hiszen a sarki kisközértben hallotta már az ember, amint lekurvázták az egyébként roppant csinos eladólányt, és a postán, tucatnyi csekkel sorban állva is érte verbális atrocitás hol a szolgáltatót, hol a kiszolgáló személyzetet.
A jelenség nem, sokkal inkább a miért az érdekes ez esetben is. Különösen annak fényében, hogy – állítólag – a dicstelenül elbukó együttes játékosainak többsége sem érkezéskor, sem távozáskor nem vették arra a fáradtságot, hogy köszönjenek vendéglátóiknak.
Köd előttük, köd utánuk…