Kedd van, forró kedd. Mégis jönnek.
Elszántak. Csakúgy, mint mindig, ha az érkező csatár elől kell meredek kivetődéssel menteni vagy amikor a huszonötről meglőtt, sistergős bombát kell kiszedni a pipából.
Helyet foglalnak. A műfüvön.
Látszólag nyugodtak, pedig jelenleg munkanélküliek, avagy divatos szóval élve: álláskeresők.

– Hogy élték meg, hogy július elsejével gyakorlatilag mindketten munkanélküliek lettek?
Bartos Attila: – Minden szakítás kellemetlen. Bár nem a Vasasban folytatom tovább a pályafutásomat, de menni kell tovább. Nem erre számítottam, ám nem is tudták megmondani, vagy legalábbis nem adtak arra választ, hogy miért is kell továbbállnom.

– Legalább érdeklődött a vezetőknél?
Bartos Attila: – Persze, utánakérdeztem. Vancsa Miklós ügyvezető közölte velem a döntést, én pedig megkérdeztem, hogy mi a probléma velem, min változtassak szakmailag vagy emberileg, amire azt a feleletet kaptam, hogy a vezetőség így döntött. Jól védtem, nem volt semmi gond velem, szakmai döntést hoztak. Ugyanezt megkérdeztem az edzőtől, Giovanni Dellacasától is, de ő sem tudta megmondani, mi is volt igazán a probléma.

– Két férfi, egy eset, mégis, egyikük fenn, a másikuk lenn, elvégre a Vasas II.-re nem lehetett panasz, hiszen Bartos Attila az NB III, Alföld-csoportban lépett pályára rendszeresen, míg Edelényi Dániel kiesett a gárdájával.
Bartos Attila: – Hasonló a helyzetünk.
Edelényi Dániel: – Kellemetlen szituáció, savanyú is a szőlő. Két volt Vasas-játékossal (Váczi Zoltán és Borgulya István – a szerző) sem sikerült a bravúr. Az ősszel kicsit elúsztunk, de sok mindennek betudható a kudarc. Kellemetlen volt az is, amikor budakalászi elnökségi tagok az Üllő elleni meccsünkön döntetlen állásnál elkezdenek kritizálni bennünket úgy, hogy mi vezettünk egy nálunk erősebb ellenféllel szemben. Az edzőnk, Borgulya István sem bírta ezt, és nehéz is erre mit mondani. Sajnos ment a kőműves meló a háttérben, a fúrás-faragás. Mindenki akarta a sikert, csak senki nem segített a csapatnak. Vagy legalábbis kevesen.

– A Vasas II.-vel bajnoki éremért küzdhetett. Volt szerencsém több alkalommal is látni, mi több, rendre magabiztosnak tűnt.
Bartos Attila: – Elégedett vagyok, nem volt probléma. Az elejét rontottuk el, a tavasszal behoztuk a lemaradást, de lehetett volna jobb is a szereplésünk. Bőven meglehetett volna a dobogó.

– Hogyan telnek a napjaik? Mennyiben nehéz a felkészülés, hiszen a mezőnyjátékosoknál a fizikai mutatók még csak-csak megőrizhetők, de teljesen más, ha csapattal edzenek. Formában tudják magukat tartani?
Bartos Attila: – Én június harmincadikáig itt gyakoroltam az első csapattal, mivel addig volt szerződésem, most pedig Gróf Attilához járok kapusedzésre. Sokáig nem lehet csinálni nekünk, kapusoknak sem, bár a mezőnyjátékosokhoz ilyen értelemben nem értek. Kell mindenképpen a csapattal való tréning, bár a fizikai állapotot valóban szinten lehet tartani.
Edelényi Dániel: – Az erőnléti edzést mostanában az omszki tónál folytatom, szelem a habokat wakeboarddal. Olyan izomcsoportjai is vannak az embernek, amelyekről eddig nem is tudtam, annyira izomlázam van. De a viccet félretéve: az időm nem engedi meg, hogy eljárjak Gróf Attilához, amit különben nagyon sajnálok. Próbálom pótolni fizikai munkával, így ilyenkor, amikor ráérek, Bartival fizikai és technikai jellegű edzést hangolunk össze, hogy a szint meglegyen. Mondjuk én hétfőn Dorogon voltam, afféle próbajátékon. Nem volt semmi extra, játszottunk jó háromnegyed órát, aztán jött egy hatalmas vihar, ami kissé átrendezte a dolgokat. Nem érzek amúgy semmi olyat, hogy le lennék maradva fizikálisan, már csak azért sem, mert nekünk négy héttel tovább tartott a bajnokság. Vicces volt… Egy hónapon keresztül nem tudtunk játszani a mostoha időjárási körülmények miatt.

– Ami a közeli terveket illeti: egy szint alatt nem akarnak menni, vagy a mai világban, ha jön egy olyan lehetőség, ami anyagi szempontból megfontolandó, belevágnak?
Bartos Attila: – Megmondom őszintén, azért nem akarok, mert elértem ezt a szintet. Itt szeretnék legalább futballozni, de tudom, hogy ez nem így megy… Az NB II-ben szeretnék védeni, ami nem gyenge színvonal. Attól is függ persze, milyen csapathoz kerül az ember.
Edelényi Dániel: – Nem tudok erre mit mondani. Tavaly ugye a megye-egyben védtem, ám tavaly március környékén elszakadt az izom a combomban nyolc centi hosszan, fél év volt, míg rendbe jöttem. Úgy éreztem, formába kell lendülnöm, fel kell építenem magam tudásban és játékban újra. Éppen ezért úgy gondolom, hogy amilyen ajánlat van, és ha az normális, korrekt, meg kell ragadnom. Ezúton és itt is szeretném megköszönni a töretlen segítséget Vitkó Albertnek. Természetesen nem egy olyan csapatban szeretném én sem tovább folytatni, ahol az a cél, csak kerüljük el a kiesést, hanem egy olyan egyesületnél, ahol kicsit távolabb is gondolkodnak, esetleg a jövőben mást szeretnének. Néha egy jó erős NB III-as csapat egy középmezőnyben szereplő NB II-esnek is megfelel, legalábbis amit én láttam mostanában. A második vonalbeli cél, azt hiszem, az én esetemben is reális.

– Olcsó közhely, de mivel még csupán huszonöt évesek, nincsenek lekésve semmiről. Elvégre a kapusoknál ez még nem kor.
Bartos Attila: – Ez így van, ahogy mondja, csak játékban kell lenni. Mindegy, hogy hol, de futballozni kell.
Edelényi Dániel: – Nekem a folyamatos játék az előző évben nagyon sokat segített, ami kiesett, hiszen Salgótarjánban nem sok lehetőséget kaptam, így szinte játék nélkül kerültem Váczi Zolihoz. Sokat jelentett az, hogy megkaptam mindig a lehetőséget, bíztak bennem, a szurkolók szerettek. Mondták, hogy a csapat lelke vagyok. Ez jó érzéssel tölt el a mai napig, mi több, szerették volna, hogy maradjak, de nem ez a realitás. Olyan helyen, ahol nincs semmifajta biztonság – és itt most nem az anyagiakra gondolok –, mert a meccslabdát nekem kell vinnem, ugyanis otthagyják valahol vidéken… Érdekes dolgok ezek, de nekem ez kifejezetten rosszul esett. Mintha kicsúfolnám a szeretett sportágamat. Inkább abbahagyom a futballt, bármennyire is imádom, minthogy ilyen helyre visszamenjek.

– Vidámabb téma: mi az erősségük?
Bartos Attila: – Nem nagyon gondolkodtam még ezen, szerintem nincs is ilyen. Mindenben próbálom azt a szintet hozni és javítgatni, amit kell. Nem mondom azt, hogy nagyon jól jövök ki a kapuból vagy hogy én rúgok ki a legjobban. Talán a vonalon vagyok jó, ha meg kéne válaszolni a kérdést.
Edelényi Dániel: – Hűha!

– Csak azt ne mondja, hogy nincs erőssége?
Edelényi Dániel: – Talán az, hogy hangos vagyok, magabiztosnak próbálok látszani. Próbálom irányítani a védelmet, a középpályának a védekező embereit, ezáltal minél kevesebb teher hárul rám. Jó esetben van négy, öt vagy hat játékos, akiket könnyebb koordinálni. Mivel nem vagyok a legmagasabb, próbálom a ruganyosságomat maximális szinten tartani, éppen ezért lehet, hogy én ezzel tudok igazán operálni.

– Lám, még szike sem kell hozzá, igaz, nem is orvos. De a tréfát félretéve: érezte hátrányát bármikor is, hogy nem kétméteres?
Edelényi Dániel: – Mondjuk télen, amikor – nem mondom meg, hová mentem, de – az edző kapásból megkérdezte ismeretlen játékosok előtt, hogy miért nem állok sámlira? Mit mondjak, rosszul esett. Mindenki nevetett, csak én vigyorogtam. Nem tudom, lehet, hogy egy toronyugró jobban kellett volna oda, mint én? Egy méter nyolcvankettő vagyok, és manapság az ’egynyolcvanötre mondják, hogy az a kapusok „minimál mérete”. Lehet, hogy a lapos lövésekre így jobban leérek, de azért a beadásokat is el szoktam érni, mivel van két kezem, ami feltétlenül előny egy mezőnyjátékossal szemben, aki csak a fejét használhatja. Próbálok egy jó átlagot hozni, a hibákat kiküszöbölni, hogy az alapdolgok meglegyenek. Azaz egy szintet húzni és az alá nem menni.