Ebből a pöttöm legényből egyszer még futballista lesz! A kis Gajda Máté lábára az édesapja négyhónaposan lufit kötött, hogy azt rugdossa. Az édesapja, aki többé már nem ölelheti magához gyermekét… Gajda Istvánra, az egykori barátra két korábbi ferencvárosi labdarúgó emlékezik.

Az idő majd mindent megold. Hányszor hallotta és olvasta az ember, ha valami nagy csapás érte? Kinga asszonyt mindez persze nem vigasztalja, hiszen pontosan tudja, hogy ez nem igaz. Mégis erősnek kell maradnia, hiszen ott van mellette a szeme fénye, a gyermeke. Az egykori támadó özvegye úgy van vele, amint lehet, viszi a kis Mátét futballozni. Mint meséli, annak idején viccesen azt mondta neki a férje, amikor terhes lett, ha kislány lesz, a kórházból majd elhoznak egy kisfiút. A sors azonban ekkor még kegyes volt a boldog párral…

Somorjai Tamás és Szabó Kálmán esztendőkön keresztül futballozott együtt Gajda Istvánnal, akit harmincévesen ragadott magához a Teremtő. Nem csoda, hogy a két barát – akik ma már nem a Ferencváros, hanem a Szigetszentmiklós sikereiért dolgoznak, előbbi középpályásként, utóbbi legfőképp technikai vezetőként – megrendült, amikor kiderült, mi történt novemberben a néhai csatárral…

„Tizennyolc éves voltam, amikor megismertem, vagyis régi barátság a miénk – kezdte mondandóját Somorjai Tamás. – Sok minden eszembe jut róla, például az első meccse, amikor mindjárt két gólt rúgott. Amikor Celldömölkön játszottunk, még együtt is laktunk egy évig. Akkor Pintér Attila volt az edzőnk és szívták egymás vérét. Egyszer mondta Pisti az edzőnek, hogy ő olyan játékos, aki, ha esetleg nyolcvankilenc percig nem is csinál semmit, akkor az utolsó percben gólt szerez. Erre az volt a válasz, hogy akkor üljön le a mester mellé a padra és majd a nyolcvankilencedik percben beáll. Persze aztán minden meccsen játszott. A csendessége mellett is állandóan mosolyt csalt az emberek arcára.”

Szabó Kálmánt talán még a Soma becenévre hallgató fedezetnél is jobban megérintette Gajda István halála. „Rettentő nehéz bármit is mondani. Tizenöt-tizenhat éves korunkban ismertük meg egymást. Rengeteg meccs, rengeteg sztori jut eszembe vele kapcsolatban. Aki ismerte Pistit, az tudja, hogy vele mindig lehetett viccelődni, nevetni. Köztünk igazi csatár-kapus kapcsolat volt. Folyamatosan zrikáltuk, ugrattuk egymást. Ha véletlenül gólt rúgott nekem, akkor mindjárt jött a »Nem oda Kicsi!«, vagy a »Vigyázááááz!« Persze mindig igyekeztem megmagyarázni, hogyan is talált be, de ilyenkor egyből jött a válasz, olyan Pistisen »Na, hagggyad máááár!!!« Meccs előtt egyszer-egyszer odaszólt, hogy »Nyugi, ha nem kapsz gólt, akkor nyerünk… Csak bízd ide!« Jó volt vele egy csapatban játszani, mindig benne volt a gól. Persze volt, hogy nem ment neki jól a játék, és azt is mindig beismerte, nem próbált kifogásokat keresni. Rendkívül intelligens és önkritikus volt. Őszintén lehetet vele beszélni, és lehetett adni a véleményére. Most nyáron is felhívtam, hogy kikérjem a véleményét néhány játékosról, akik a kívánságlistánkon szerepeltek. Tudtam, hogy nem fog becsapni, és mindig reálisan látta a helyzetet. De sajnos azon a szombat reggel kaptuk a rosszhírt. Nehéz ezt felfogni, de változtatni nem lehet rajta. Sajnos ez most nem egy újabb ugratás, és ez most nem is vicces. Mit is lehet erre mondani? Talán csak azt, hogy: »Pisti! Hagggggyad mááááááár!!!«”