Előjöttek az emlékek. A hétköznapokon gladiátorként küzdesz, és hidd el, nincs abban semmi szégyellnivaló, ha életerős férfiként abban a szent pillanatban, amikor az eget nézted hosszasan, könnyes volt a szemed. Ott volt veled, mert ő is látta ezt a gólt onnan fentről, valamelyik felhő szélén csücsülve.

Érte is futballoztál. Csakúgy, mint egy hete. Ha kellett volna, talán tizenöt kilométert is futsz ezen a számotokra duplán fontos meccsen. Ütköztél, harcoltál volna napestig, mert kellett a pont, de még inkább a győzelem, amely egyúttal a fájdalommal is együtt járt. Nemrég veszítetted el, de hidd el, korántsem örökre. Ott lesz veled a mindennapokban, ha eszedbe jut egy réges régi történet, naná, hogy a nagymamád lesz az egyik szereplője.

A hatvanegyedik percben jártunk. Vezetett az ellenfél, de jött az a büntető, amit elrúghatott volna más is, a sors mégis úgy akarta, gólt szerezz, még ha nem is te állítottad le a labdát a büntetőpontra. Nem kérdezem, mi futott át benned, mi zajlott le a lelkedben vagy hogy min mentél keresztül az elmúlt napokban, hiszen a legfontosabb gondolat alighanem az volt, ha törik, ha szakad, be kell lőnöd.

A labda a bal sarokban kötött ki, te pedig még ha most nem is úgy érzed, minden bizonnyal életed egyik legfontosabb találatát szerezted. Az emlékezés gólját. Hidd el, büszke rád, mert tudja, remek unokája van, akire eddig és ezután is mindig lehet számítani.

Egy nagy meccs azonban még hátravan. Szerda délután, Budaörsön már nem lesz sípszó, nem lesz tizenegyes-gyanús szituáció, nem lesz büntetőpontra letett labda. Ott és akkor nem lesz más, csak a nagy csend és az emlékek, amit majd a zokogás fájdalmas hangja tör meg…
Zimon Sándorné, Erzsi Mama, nyugodjon békében!