Utánpótlás korú futballistának lenni jó dolog. Mert elvben nem számít az eredmény – habár akad nem is egy olyan hely, széles e hazában, ahol ki lett adva az ukáz, márpedig a bajnokságot meg kell nyerni. Ott, ahol elvben a képzés, a tanulás a legfontosabb, ahol lehet flikk-flakkozni a kapussal szemben, ahol az a cél, hogy jó futballistát neveljenek a gyerkőcből. Ami amúgy nem igaz – mondom én, hiszen utánpótláskorban elsősorban nem sportolót, hanem embert nevel az edző, aki megpróbálja a helyes útra terelni a tanítványt.

Persze manapság nem nehéz „elzülleni” kis- és nagy gyerekként sem, hiszen az élet sötét oldala gyakorlatilag a felnőtteket is magával ragadhatja, és itt természetesen nem az unalomig ismételt video- vagy számítógépes piff-paff-puff játékokra gondolok. Nem könnyű világ ez a mai – hallom olykor a bölcselkedőktől és berzenkedőktől, no meg aztán van ebben jókora igazság. Merthogy a gazdasági válság begyűrűzését követően a harc immár mindennapos, és gyakorlatilag a túlélés, avagy a lét a tét a bányásznak, az orvosnak, a bakternak és az örömlánynak egyaránt.

A labdarúgás mégis örök. Mert bár megannyi helyen már nyoma sincs a grundnak, az aszfaltos játéktérnek, ha az ember igazán akar, bárhol tud játszani. Elnézem olykor jártamban-keltemben, amikor kölyöksereg focizik, hogy két kólásüveg adja a kaput, a labda pedig az összegyűrt uzsonnás zacskó, és már indul is a mérkőzés. Márpedig ha más tud lazán, fesztelenül – no és az is igaz, olykor esztelenül… – futballozni, mindenki játszhat így, kiélvezve a meccs minden egyes pillanatát.